A legújabb epizódunkban Váradi Gábor, egy 2 éves kisfiú és egy hamarosan megszülető kislány édesapja volt a vendégünk, aki első gyermeke második életévében otthagyta a munkáját, és beállt háztartásbelinek. Az élethelyzetük úgy alakult, hogy a felesége ment vissza dolgozni, Gábor pedig egy évet töltött GYED-en.

Hogy telt ez az év?
Milyen férfiként belevágni egy ilyen, itthon még mindig szokatlan szerepbe?
Milyen reakciókat kapott a környezetétől – családtól, barátoktól, idegenektől a játszótéren?
Volt-e benne bizonytalanság vagy identitásválság amiatt, hogy kilépett a klasszikus „kenyérkereső” szerepből?
Mit tanult magáról és az apaságról ez alatt az idő alatt?
Milyen volt a kapcsolata a kisfiával ebben az intenzív, együtt töltött évben?
Hogyan változott a házasságuk dinamikája attól, hogy a felesége lett a fő kereső?
Mit gondol a társadalmi elvárásokról a férfiak és nők szerepeivel kapcsolatban?
És vajon mit csinálna másképp, ha újrakezdhetné?

Hallgasd meg az epizódot, és tudd meg, hogyan él meg egy férfi egy ilyen életszakaszt – őszintén a nehézségekről, az örömökről és az apaság újradefiniálásáról.

Support the show

Kövess minket a közösségi oldalakon is!
Instagram
FaceBook
FB zárt csoport
TikTok

"Én nem erre a lóra fizettem be, én jó anya akartam lenni!!"

Tabu. Elgyászolni egy gyereket, aki él? - Van ennek a mondatnak értelme?!

Amikor valaki felnőttként kap egy diagnózist (legyen az ADHD, autizmus vagy bármilyen neurodiverzitás), vagy szülőként szembesül gyermeke másságával, egy kettős folyamat indul el. Ott van a megkönnyebbülés, hogy végre van neve a nehézségeknek, de ott van egy mély, fájdalmas veszteségélmény is:

az addigi jövőképünk, az elvárásaink és a 'normalitásba' vetett hitünk elvesztése.

Vendégem Óvári Anna, aki szakemberként és érintettként is pontosan tudja, milyen stációkon megyünk keresztül ilyenkor. Anna segít nekünk megérteni, hogy a gyász nem csak a halálhoz kapcsolódhat, és hogy a diagnózis elfogadása felé vezető út miért pont a fájdalom elismerésével kezdődik.

Anna olyan gyógyító mondatokat mondd ki, amelyekkel tudom, hogy sokatok nagyon erősen fog kapcsolódni.

Nem vagytok egyedül!

Support the show

Kövess minket a közösségi oldalakon is!
Instagram
FaceBook
FB zárt csoport
TikTok

A legújabb adásban a számokról beszélgettünk. Pontosabban egy olyan számról, amit a nők többsége próbál elrejteni, kicselezni vagy legalábbis finomítani.

Milyen ma nőként öregedni?

Egyáltalán: miért hívjuk ezt öregedésnek? Nem lehetne, hogy inkább úgy tekintsünk rá, mint a patinásodásra, ahol az idő nem koptat, hanem értéket ad? Nem lehetne, hogy inkább a karakteresedésnek hívjuk, ahol minden év csak hozzáad az emberhez?

Timinek nemsokára kerek születésnapja lesz, és ahogy ezen gondolkodtam (Szandra vagyok), belém hasított a kérdés: vajon illik-e egyáltalán kimondanom, hányadik az a bizonyos szülinap? És itt álljunk meg egy pillanatra! Miért alakult ki ez a társadalmi reflex, hogy egy nőtől nem illik megkérdezni a korát? Miért kódoltuk bele a kultúránkba, hogy az idő múlása olyasmi, amit titkolni, szépíteni vagy szégyellni kellene? Miért érezzük úgy, hogy a 40, 50 vagy 60 felett már illik "láthatatlanná" válni?

Support the show

Kövess minket a közösségi oldalakon is!
Instagram
FaceBook
FB zárt csoport
TikTok