László Árpád neve összeforrt a magyar vendéglátással: az 1986-os városligeti fagylaltozótól a Happy Box ajándékhálózatig, a Robinson étteremtől a Spoon hajóig és a Columbus Pubig egy egész korszakot épített fel a semmiből. Ebben a beszélgetésben végigjárjuk, hogyan lett egy zongorázó, úszó kamaszfiúból Magyarország egyik legismertebb vendéglátós vállalkozója, és mit tanult útközben a bukásokról.

A történet a gyerekkorban kezdődik: tíz éven át napi zongoraóra és hajnali úszás a Margit-szigeten, ahol korán megtanulta, hogy a célt egyedül kell elérni. Innen datálódik az a fajta magabiztosság, amely később arra vitte, hogy a kiszáradt városligeti tómederbe szökőkutat, szigetet és üvegéttermet álmodjon – majd meg is valósítsa. A fagylaltozó 1986-os megnyitása, az első napon ellopott terasz-felszerelés, és a napi 150 kilós fagylaltforgalom mind ennek a konok, szinte tudattalan önbizalomnak a bizonyítékai.

A beszélgetésben szó esik arról is, hogyan született a Happy Box ötlete egy frankfurti ajándékkiállításon tett látogatásból, és hogyan nőtte ki magát 45 üzletes franchise-hálózattá úgy, hogy indításkor még magáról a franchise fogalomról sem tudott semmit. Hallhatjuk, hogyan alkudta ki egy bevásárlóközpont vezetőjétől a plafon fölötti galériát egy centiméterre pontos méréssel, és hogyan vágott bele a Robinson étterembe, amellyel az élményalapú gasztronómia egyik úttörője lett Magyarországon.

Nem maradnak ki a kudarcok sem: a Columbus Pub kezdeti bukása és újraindítása angol pubként, amely végül egy évtizedig futott sikeresen, a Spoon hajó megálmodása egy 75 méteres kiszuperált uszályból, a 2008-as gazdasági világválság, amely a Fusion étterem bezárásához és egy olasz étterembe való átalakításhoz vezetett, vagy a Covid utáni munkaerőpiaci felfordulás a vendéglátásban. László Árpád szerint a bukás nem szégyen, hanem a tanulás egyetlen igazán hatékony módja:

„Bukások nélkül csak maximum nagyképűvé válsz, az ilyen pofonok meg józanítanak, hogy azért nem mindig tudsz jól dönteni.”

A beszélgetés másik fontos szála a családi háttér: felesége, Nikol és a három gyermek szerepe abban, hogy évtizedeken át egyszerre több étterem és üzlet is működőképes maradjon. László Árpád szerint anyja mondása kísérte végig az életét:

„Nincsen lehetetlen, csak tehetetlen.”

Arra is választ kapunk, hogyan lehet egyszerre több vállalkozást irányítani anélkül, hogy az ember belerokkanna – ehhez a saját „tányérzsonglőr”-hasonlatát osztja meg:

„Csak azt kell észrevenni, melyik az a tányér, amelyik le akar esni. Akkor visszamész, és megpörgeted.”

A beszélgetés végén szó esik a gyerekek pályaválasztásáról, az utódlás kérdéséről, valamint arról, hogyan néz vissza közel negyven vállalkozói évre: miért nem akar már „világmegváltó” lenni, és miért tartja ma is fontosnak az évi két-három közös nyaralást a családdal.

László Árpád arról is beszél, hogyan adta át munkatársainak a saját igényességét – a Happy Box-nál és a Robinson étteremnél is olyan kollégákat nevelt ki, akik később maguk is sikeres vállalkozást indítottak.

Ha érdekel, hogyan lehet egy ötletből országos hálózatot építeni, hogyan lehet talpra állni egy bukás után, és milyen szerepe van a családnak egy vállalkozó életében, ez a beszélgetés sok gyakorlati tanulságot és őszinte vallomást tartogat.

Ki mondta, hogy egy DJ nem lehet pilóta? DJ Cookie – Krisztián, a Párizs mellett született rádiós, műsorvezető, DJ és családapa – ebben a beszélgetésben úgy mesél a pályájáról, ahogy még nem hallottad: a francia Energy rádió éjszakai műszakjaitól a miskolci kábelrádión át a magyar tévéstúdiókig és a pilótafülkéig. Ha érdekel, hogyan épül fel egy DJ-karrier Magyarországon, és mi van a csillogás mögött, ez az epizód neked szól.

Cookie gyerekkorát átszőtte a zene: édesapja szaxofonos, klarinétos és zongorista volt, ő maga is több mint tíz évig zongorázott. Zenésznek mégsem készült, mert látta az árnyoldalát: ha van buli, van pénz, ha nincs, nincs. A repülés iránti szerelme viszont megmaradt. Végül a rádióban kötött ki: a francia Energynél alulról kezdte, telefonkezelő asszisztensként, majd éjszakai és nappali műsorvezetőként, közben főiskolára járt. Harmincévesen mégis mindent hátrahagyott, és Magyarországra költözött.

Itt kezdődik az igazi történet. A megtakarítása három év alatt elfogyott, a miskolci Sky Music Rádiót öt évig ingyen csinálták, ő pedig napi 500 forintért dolgozott egy műhelyben, hogy ki tudja fizetni a rádió rezsijét. Őszintén mesél arról, milyen az, amikor nincs jövőkép, és miért nem adta mégsem fel.

„Öt karácsony, ami nem tudsz, mi lesz másnap. Öt szilveszter, ami nem tudsz, mi lesz másnap.”

A fordulatot az érdi Rádió Junior, majd a budapesti Extreme Rádió hozta, ahol hip-hop és old school R&B szólt. Egy szerdai Kaktusz Juice-os buli 300-400 emberrel indította be a DJ-pályát, aztán jöttek a nagy tévéműsorok. Cookie 22 éve van jelen a köztudatban, és azt is elmondja, szerinte miért kevés a közösségi média követőszáma a tévézéshez: tudás nélkül gyorsan véget ér a dolog.

A másik nagy szerelem a repülés. Cookie 40 évesen kezdett repülni tanulni, és végigment a képzések hosszú során: egy- és kétmotoros gépek, éjszakai és műszerrepülés, kereskedelmi pilótaengedély, többfős személyzeti kiképzés, jet-orientáció, az éves orvosi vizsgákról nem is beszélve. Ma egy budapesti cég privátrepülőgépén első tisztként ül a pilótafülkében, és ott, mondja, nem Cookie, hanem Krisztián.

„Én csak elsőtiszt vagyok, és hallgatom és tanulok tőle, hogy mit lehet jobban csinálni, és ezt imádom.”

A beszélgetés másik fele a DJ-szakmáról szól. Cookie szerint ő nem technikai DJ, hanem előadóművész, aki a közönséggel kommunikál, és a bulijai nagy részét sikeresnek tartja. Beszél arról, miért nehéz újdonságot elfogadtatni a magyar közönséggel és a rádiókkal, hogyan működik a zenei tesztelés, miért kell a magyar hallgatónak a „biztonságpont”, és miben marad le szerinte a magyar médiavilág a nyugatitól. Kiderül az is, milyen zenét játszana, ha szabadon választhatna (Afro House, Afro Latin), és hogyan telt meg egy balatonfüredi lunchtime buli terasza.

A legkeményebb rész a magyar DJ-k közötti féltékenységről és az összefogás hiányáról szól. Felmerül egy Hungarian DJ All Stars-buli, egy magyar DJ-színpad a Szigeten és közös zene a külföld felé. Cookie azt is elmondja, miért nem vállal egy este két-három bulit, és miért hozza fel példának a pilóták és kamionosok kötelező pihenőidejét.

„Csak közösen. Én egyedül kevés leszek”

Nézd végig a teljes, közel másfél órás beszélgetést, és írd meg kommentben, szerinted mit kellene változtatnia a magyar DJ-szakmának! Egy hajóban ülünk, evezzünk együtt.

Hogyan lesz egy közgazdászból Magyarország legismertebb műgyűjtési szakembere, és hogyan nő ki egy pro bono kommunikációs melóból egy 16. alkalommal megrendezett nemzetközi képzőművészeti vásár? Ledényi Attila, az Art Market Budapest alapítója és az Edge Communications igazgatója ebben a beszélgetésben végigveszi azt a húsz-huszonöt éves utat, amin a magyar kortárs művészeti élet kommunikációja eljutott a múzeumi sajtóközleményektől a rekordlátogatottságú kiállításokig.

A történet a 2000-es évek elején indul, a MEO Kortárs Művészeti Gyűjteménynél, ahol Ledényi és csapata pro bono alapon, négy éven át építette fel egy magánkézben lévő intézmény teljes kommunikációját. Itt született meg az a botránykampány is, amely Andrés Serrano egyik felvételét citylight posztereken jelentette meg, majd a kirobbant felháborodást tudatosan fordította a kiállítás esztétikai értékei felé – és egy hónap alatt húszezer fizető látogatót hozott a tárlatra.

A beszélgetésben szó esik arról a technikáról is, amelyet a sajtó később „ládabontós” néven kezdett emlegetni: a legértékesebb műtárgyak kicsomagolását exkluzív sajtóesemény keretében mutatták be, hogy a bulvármédia is érdeklődni kezdjen a kvalitásos művészeti tartalom iránt.

“Azt mondtuk a sajtó egy szűk részének, néhány bulvárlapnak is, hogy szeretnénk egy olyan exkluzív eseményre meghívni őket, ahol a nagy értékű műtárgyak kicsomagolása zajlik.”

Innen vezet az út a Műcsarnokkal kötött, sikerdíjas együttműködésig, amelynek keretében a „Spanyol ötvenes évek” kiállítást egy hozzáadott Picasso-anyaggal tették vonzóvá a nagyközönség számára, majd a „400 év francia festészete – Mesterművek” című tárlatig, amely két hónap alatt több mint 300 ezer látogatót vonzott – ez a mai napig havi bontásban rekordnak számít egy magyarországi kiállításnál.

A fotóművészet felértékelése külön fejezet: a Brassaï, André Kertész, Moholy-Nagy László, Robert Capa és Martin Munkácsi anyagára épülő kiállítás, majd az Abanovák Vilmos életművét bemutató, debreceni Modemben rendezett „Barbár zseni” tárlat is azt bizonyította, hogy vidéki helyszínen is lehet országos érdeklődést generáló, tömegeket megmozgató kiállítást csinálni.

A beszélgetés másik fontos szála a műgyűjtés társadalmi akadályairól szól. Ledényi Attila elmeséli, hogyan jött létre a műgyűjtőkről szóló magazin, amelyben 120 magángyűjtővel készítettek interjút – és hogy miért mondja még a több ezer műtárgyat birtokló gyűjtő is gyakran azt, hogy ő „csak vásárolgat”.

“Ma Magyarországon volt olyan műgyűjtő, akinek két-három ezer műtárgya van, és ő is azt mondta: én nem vagyok gyűjtő, én csak vásárolgatok.”

Ez a felismerés vezetett el az Art Market Budapest alapfilozófiájához: olyan nyitott, fesztiválhangulatú közeget teremteni, ahol bárki könnyen túlléphet a pszichés korláton, és megveheti élete első műtárgyát.

“A cél az, hogy a közönség érdeklődését felkeltsük egy magas kvalitású művészeti tartalom iránt.”

A beszélgetés végén szó esik a 16. Art Market Budapestről is, amely október 15. és 18. között az MTK Sportparkban várja a látogatókat – egy legalább harminc köztéri szoborból álló, harminc ország kiállítóit felvonultató szoborparkkal kiegészülve.